01. Fejezet: Régi-új barát

Sziasztok! Hosszú várakozás után itt a blog első fejezete.  Rövid lett sajnos, pedig sokkal hosszabbnak éreztem és visszaolvasva sok dolgot találok, ami hasonlít a SZJG-re, de igazából nem bánom. Amint feltűnt, ez nem egy sablon blog lesz. A részek gyakorisága pedig előreláthatatlan, persze érdeklődés függő is. Nagyon várom a véleményeteket! :)
Jó olvasást! xx ~Bellboo

-Jó reggelt mindenkinek!
-Jó reggelt!-hangzott a monoton válasz.

-Szeretnélek köszönteni titeket a C.O.O.L kém akadémián! a nevem Mrs. Williams, én leszek a vezetőtök és az egyik tanárotok. De előbb mondanék egy pár szót erről az egészről. Az akadémia pontosan 30 éve funkcionál kimagasló sikereket elérve. Az oktatás célja a kém szakma tökéletes elsajátítása. Az iskola jelmondata: "Csak a legjobb elég jó!". Itt minden diáknak kötelessége kihozni magából a maximumot testileg és szellemileg egyaránt. Egy rossz mozdulat vagy a legapróbb figyelmetlenség ember életeket veszélyeztethet! Elismerem nehéz hozzászokni, de tudnotok kell, hogy nem lehetetlen.Az iskola történetéről annyit, hogy egy házaspár, a szüleim alapították, ők ma már visszavonult kémek. Eleinte nem tudták eldönteni, kiket oktassanak aztán végül koedukálttá vált az akadémia.

-Koe... mi?-szólt közbe egy szőke srác hátulról, BMX feliratú pólóban, feltételezem bringás.
-Koedukálttá! Vagyis vegyes, mármint a nemek összetételét illetően.Tehát fiúk és lányok is tanulnak itt, de szerintem erre már magadtól is rájöttél!-vágtam közbe.
-Szép volt Miss Sawyer! Öntől nem is vártam mást!-bólintott elimerően a tanárnő, mire én kicsit meglepődtem és kissé belemerültem a gondolataimba, aztán folytatta:-feltételezem most azon gondolkodik, honnan tudom a nevét?!
-Igen, de erre miből jött rá?
-Kém vagyok! Csak a testbeszédét figyeltem! Különben a nevét nem nehéz megjegyezni főleg miután milliószor hallottam. Dicséretes bizonyítvánnyal rendelkezett eddig, amely ráadásul messze a legkiemelkedőbb az előző iskolájának a körzetében.
-Khm... stréber.-motyogott valaki a terem hátsó végében.
-Szerinted! Én inkább csak egyszerűen okosnak nevezném!-védett meg egy fiú, aki kettővel mögöttem ült.

Olyan ismerős volt ez a srác, már az elejétől kezdve, de valahogy nem ugrott be ki lehet. Hátra pillantottam és láttam amint rám kacsint, majd elmosolyodik, bevallom ezzel kicsit zavarba hozott, de visszamosolyogtam. Szürke kapucnis felsőt viselt, sötét egyenes haja lazán volt zselézve, kissé összekuszálódtak egyes tincsei, de tökéletesen tükrözte mindazt amit képviselt; egyszerűséget, lazaságot, vagányságot. Erősen koncentráltam, hogy rájöjjek honnan ismerem, aztán bevillant egy gyerek kori arc.
-Fe...Felix?-suttogtam miközben visszafordultam, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy bámulom.

Mereven tekintettem magam elé, folytatva a gondolat menetemet;. ha ő Felix akkor mit keres itt és hogy változhatott meg ennyire? Mondjuk valószínűleg ugyanazért van itt, amiért mindenki, de gyerekként annyira kis lúzer volt. Emlékszem folyamatosan csúfolták és bántották a csúnya szemüvege, meg a félénksége miatt. Az egyedüli kivétel voltam, csak én barátkoztam vele és őszintén nagyon bírtam őt. Mindig kedvesen viselkedett és sohasem piszkált, mint a többi undok fiú az oviban. Én sem voltam túl népszerű, mert nem érdekelt semmilyen lányos dolog így, mint két száműzött az óvoda udvarának az egyik sarkában egy őszi délután alkalmával örök barátságot fogadtunk. A legjobb barátom volt, hiszen együtt utáltunk minden kényes lányt és a dilis fiút. Tökéletesen megértettük, támogattuk egymást és lelki társak voltunk. Ugyanabban a városban éltünk 10 évig, egészen addig, amíg be nem költöztünk Londonba. Most mégis mit mondhatnék neki? Remélem csak szebb "csomagolást kapott" és belsőleg a régi önmaga, mert akkor nem lesz nehéz dolgom, de ha beállt közéjük, akkor nem tudom mi lesz...

A "vezetőnk",ahogy ő nevezi magát -én volt gimisként inkább osztályfőnöknek nevezném- ezután előadta, hogy nagyjából miket vár el tőlünk és egy interaktív 3D-s programmal "bemutatta" a tanárainkat. Olvastam már olyat, hogy létezik ilyen pl. japán repülőterek épületeiben hasonló módon működnek afféle útbaigazítók, de ennek ellenére ez a technológia teljesen lenyűgözött és a napnak még nem volt vége. Ezek után beavatott minket a részletes tantervbe, majd felsorolta a tantárgyainkat és kiosztotta az órarendünket és megkaptuk az egyenruhánkat. Ezután még nagyobb meglepetés következett, ugyanis az osztály minden tagja kapott egy szuper kütyüt, amit ipadnek neveznék extrém alkalmazásokkal. Megmutatott rajta minden lényeges dolgot és kért minket, hogy vigyázzunk rá stb. Az órák végéig információkkal bombázta az osztályt szünet nélkül, aztán nyomatékosan figyelmeztetett mindenkit, hogy  vegyük komolyan és higyjük el, hogy amiket eddig mondott azok nem csak üres frázisok, hanem maximális érettséget és felelősséget követelő dolgok. Végül megszólalt a csengő és kiözönlöttünk a teremből. A folyosóra kiérve megpillantottam Felixet, aki egy szekrénynek dőlve összefont karral ácsorgott és minden bizonnyal engem várt.

-Hát te meg..?-kérdeztem afféle "hú de rég nem láttalak" hanglejtéssel.
-Bocs, csak tudod sohasem bírtam amikor bántottak téged! Muszáj volt, hogy megvédjelek!
-Ja, nem most nem arról beszélek, hanem, hogy kerülsz te ide?
-Hát jöttem, az autómmal!-pár másodperc múlva mindketten nevetni kezdtünk ezen a "fergeteges" poénon és a nevetséges kérdésemen és lassacskán visszaindultunk a kollégiumba.
-Hiányoztál!-kezdtem bele a mondandómba, miközben a széle lépcsőn lefelé sétáltunk.
-Tudom, te is nekem! Nem is hittem, hogy összefutunk még valaha. De úgy látszik a sors mindig tartogat különös meglepetéseket.
-Igen, ez így van!-mosolyodtam el halványan és bólogattam.

A portához érve a check-rendszerrel barátkoztunk, igen kifelé és befelé is véd -nem tudom miféle paranoia ez, de még hozzá kell szoknom-, aztán maga elé engedve kiértünk a váratlanul üres udvarra. Meleg őszi délután volt, a szikrázó napsütés beragyogta a teret, mégsem lézengett senki a padok környékén. Valószínűleg már mindenki a kollégium épületében foglalatoskodott valamivel vagy csak egyszerűen nekik van normális magánéletük is nem úgy, mint nekem. Felix és én pedig leültünk a suli előtti lépcsőre, közben nosztalgiázni kezdtünk. Jóízűen szemelgettünk a múltbeli közös élményeinkből és rengeteget nevettünk. Beszéltünk a terveinkről és, hogy nagyjából mik történtek velünk az elmúlt kb. 8 évben A hangulat egyre csak fokozódott és éreztem, hogy a távolság közöttünk vészesen csökken. A falak, amelyeket magam köré építettem, amikor elvesztettem őt most kezdtek leomlani. Belegondolva talán egész életemben ő volt az egyetlen igaz barátom. Tudom, hogy régen volt, még csak gyerekek voltunk, de azóta sem ismerek hozzá hasonló megbízható és kedves embert. Nem is nagyon barátkoztam senkivel az elválásunk óta, vagy ha próbálkoztam, akkor is többnyire sikertelenül. A lányokkal mindig is nehezen értettem meg magam, a fiúkban pedig mindig egy ideál barátot kerestem, de egyiknek a felfogása sem volt a Felixéhez fogható, ezért menekültem folyamatosan a tanulás világába. Azonban hirtelen újra érezni kezdtem azt, amit úgy 10 évvel ezelőtt is. Azt, hogy nem vagyok egyedül a világban, hogy végre van egy barátom, akivel osztozhatok az örömömön és bánatomon egyaránt. Aki megért akkor is amikor mindenki másnak már sok az amit teszek, aki mer velem mutatkozni annak ellenére is, hogy ismer. Az egyetlen dolog, mely változott és ami miatt még nemrég bizonytalan voltam az a külseje. Határozottan a régi önmaga teljes ellentéte lett! De úgy érzem, hogy ez a változás tényleg csak a külsején mutatkozik, szerencsére. A mosolya, a szemei, az enyhén kócos, de mégis tökéletesen belőtt haja látványán okvetlenül is jó érzés futott végig rajtam, akárhányszor csak rápillantottam.

Éppen hatás szünetet tartottunk a beszélgetésben és már-már belepirultam volna a kínos csöndbe és az eszméletlen féloldalas vigyorába, mikor is éreztem, hogy valaki belém rúg és átrohan közöttünk. A fejemet ide-oda kapkodva próbáltam felfogni, hogy mi is történt, aztán dühösen a rohanó alak után ordítottam:
-Mekkora egy bunkó! Hé, te hallottál már a bocsánat kérésről? Az értelmesebbek szoktak ám!

A srác erre lelassított, megállt majd megfeszülve visszafordult.
-Mondjuk ha nem torlaszoljátok el a kijáratot, akkor nem esek majdnem keresztül rajtatok. Szerintem ez nem csak az én hibám, szóval akadjatok le rólam! Különben, ha mindenáron szerelmeskedni akartok akkor ne itt tegyétek! Menjetek szobára!-nézett először rám, majd Felixre a meglehetősen jóképű fiú, aztán pimasz mosolyra húzta a száját és csibészesen ránk kacsintott, ezután sarkon fordult.
-Ez meg mi volt?-bámultam értetlenül magam elé.
-Fogalmam sincs!-röhögött a mellettem ülő barátom, majd folytatta: -Ennek a srácnak kissé túl nagy a fantáziája!
-Igazad lehet!-vigyorogtam idétlenül, de belül már kattogtak az agytekervényeim. Most komolyan azt hitte az a fiú, vagyis, hogy mi ketten... Kívülről így látszana? De hát Felix csak egy rég-új legjobb barát! Semmi több! Azt hiszem...bár a külseje kissé összezavar, de valahogy mégse. Nem is tudom...
-Megyünk akkor? Jössz?
-Hogy mi? Hová?-tértem magamhoz.
-Hol jártál Annie?! Ne bambulj! Amúgy vissza a koleszba.
-Persze, mehetünk-pattantam fel, de Felix csak vigyorgott és felém nyújtotta a kezét.-Ez most komoly? Segítselek fel?!-húztam fel a szemöldököm.-Hány éves is vagy?-nevettem.-Na jó! Gyere!-ragadtam meg a karját, de amint próbáltam felhúzni, rántott rajtam egyet, aminek az eredménye az lett, hogy beleestem az ölébe. Egyenesen a karjai közé úgy, hogy tenyerem a jól kidolgozott mellkasán pihent, parfümének illata pedig teljesen elkábított. Pár pillanat múlva szorosabban magához húzott, míg én teljesen leblokkoltam. Éreztem, hogy elpirulok és megfagyott közöttünk a levegő. A szívem hevesebben kezdett verni és szinte a torkomban dobogott, mert nem tudtam, hogy mi fog történni. Mélyen a szemeimbe nézett, aztán közelebb hajolt hozzám és a fülembe súgott:
-Hiányoztál!

Azt hiszem abban a pillanatban egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem és egy óriási kő esett le a szívemről. Aztán hirtelen egy köhintést hallottam mögöttünk és rémülten hátrapillantottam.

-Mrs Williams meg tudjuk magyarázni!-vágtuk rá mindketten, szinte szinkronban.

To be continued...